Prof. dr. Molnár János (1955 – 2021)

Ezék. 34:11-24

Születés és halál közé beszorult emberi létben az emberi percepció a látás, értékelés, értelmezés tökéletlenségét hordozza. Ezt az időiséget terek, utak, emberek, történések, küzdelmek, kényelmek, célok és céltalanságok szövik keresztül-kasul. S e kósza összevisszaságban próbálunk értelmet adni a napoknak és történéseknek, megérteni a miérteket, mikénteket.

Indulásunk helye esetleges, érkezésünk helye az egyedüli perspektivikus: a halál nem cél, de állomás.

„Micsoda útjaim, voltak nekem….” – énekeli Bereményi Géza szövegét Cseh Tamás. Micsoda micsoda napok és évek, micsoda emberek, és reménységek… Micsoda cselekedetek. Micsoda életek, micsoda halálok…

A kor, mely körénk fonódik, nem önkéntes választás kérdése. A pályaválasztás perspektívája sem tartalmazza az úton levő buktatókat, emelkedőket, ereszkedőket. A pályatársak is adva vannak… És néha a választás lehetősége, az úton velünk menetelőké, akikkel zugnyi sarkot lehet keresni, ahol otthonra lel az ember. Otthonra, ahol a megszületés értelmet és keretet kap. Ahonnan út indul. Ahová – kisebb-nagyobb, rövidebb-hosszabb kitérőkkel – mindig vissza lehet térni. Ahol úgy gondoljuk, hogy nemcsak a törések, csalódások, kudarcok okozta törések kiheverésére lehet elhúzódni, hanem – emberi próbálkozás szerint – a halál elől… vagy legalábbis a halálba is menekülni lehet.

„Ha kimondom ezt a helységnevet, Zsibó, egészen más íze és csengése van, mint más helységneveknek. Másképpen szól, más a dallama és mások az érzések, amik felfakadnak. De elég, ha csakgondolatban mondom el, nemcsak egy település jut eszembe és elevenedik meg előttem, hanem egy egész élet, az én életem, ismert és ismeretlen őseim élete minden örömmel és minden álmatlan éjszakával.

Rá gondolok, kimondom a nevet s rádöbbenek, hogy ez én vagyok. Igen, itt születtem, itt vannak az enyémek földben és a föld színén. Én vagyok, mert bárhol is legyek, otthon csak itt vagyok, s ha hazajövök, mindig enyéim közé jövök. Édes és drága itt minden emlék, másképp muzsikálnak a szavak, itt még a zaj is nyugvó szimfóniává szelidül, és az erő is több a naponkénti gondcsatákhoz.” – vallotta maga, és olyan toronynak tekintette azt a földet, amelyből vétetett és ahova visszavágyott, ahonnan el lehet látni a Föld határáig, de még messzébb, az egek Kapuján túl is, ahonnan a bölcsesség, az igaz tudomány és tudás, az emberi méltóság és tartás, a szolgáló szeretet fakad és árad.

A hely, amely közel van a sárkányok kertjéhez és mégis juhok jó legelője, galambok csendes fészeklésének helye, amelyetnek kertjében akár Sulamit is lopakodhatna bokortól-bokorig, mert díszes palotájában akár királyfiú is lakhatna, de ő a pásztorfiút keresi, mert átszeli a „Szerelem országútja”. A hely amely őrizhetné akár próféták lábnyomának lenyomatát is…

De pásztorai mindenképp vannak.

A pásztorok pedig emberi mérce szerint rangsorolják magukat és egymást: az isztringahajtótól, a pakuláron át a bácsig hosszú az út. Ki az, aki a szakmaiság megfelelő jegyeit hordozza? Aki megérdemeli a mester jelzőt?

A történelmi idő bármely térdimenzióban nemcsak sajátos történéseket rajzol meg, hanem olyan eseményeket hoz emberközelbe, amelyeknek a megértése, értelmezése a korábbi korok ismeretében nemcsak lehetséges, de tanulságos is.

Nem véletlen, hogy nemcsak a jövőkeresés, az új dolgok örökös firtatása, nagy felfedezések lázas keresése lehet megszállot, éjszakákat, családi eseményeket, szórakozást feláldozó emberi cselekedet, hanem régmúlt korok, holt nyelvek életre keltése, a cselekvésben kihúnyt ígék új csatasorba állítása is hordozhat több kötetnyi mába kristályosodott múltat.

És minél többet vállal be valaki a múltmentésből, annál nagyobb szelet jövendő bizatik rá néha, annál hangsúlyosabban kell felvállania nemcsak az örömteli, szórakoztató, hobbiszintű cselekvéseket, önmaga szórakoztatására és építésére, hanem az időrabló, életforgácsoló, népszerűtlen cselekedeteket is.

Valamennyi mindig jut a prófétaságból… No nem mindig a halhatatlansághoz köthető elismerésből, dicsfényból. Inkább a magányból, néha megnemértésből, a kritikát kényerűen bevállaló népszerűtlenségből, a jövőépítés másokat és önmagát fárasztó sziszifuszi munkájából.

„Micsoda útjaim… Voltak nekem…”

Amikor szembesülni kellett azzal, hogy van olyan hatalom, amely a századokon át épített otthon biztonságát képes pillanatok alatt rommá változtatni. A mindvégig menedékbástyának tekintett szülőváros a felismerhetetlenségig torzult arculatában, csak a benne maradt emberek lelke tartotta meg és őrizte fényét, amely minden idegenből hozott árnyékot és homályt képes elűzni. Az utolsó napig…

Amikor úgy választott pályát és hivatást valaki, hogy a „szakma presztízse” az épp érvényes fennálló rend értelmezésében nem ezt a foglalkozást jelölte meg a társadalmilag fontosak között, így igyekezett ellehetetleníteni, felszámolni, mint társadalmi csökevényt, feudális örökséget, jövőromboló jelenséget, „népek ópiumát”.

Ennek a megtűrt intézménynek kellett a szakmai csúcsát keresni, amikor a hivatalos csúcs rég morális fertőben és mocsárban vergődött.

Amikor a házasságkötéseket értelmesebb volt egy közönséges vasárnapi délutáni istentisztelet után megejteni, mert a jegyrendszeres fejadagból még saját fogyasztásra is alig, nemhogy lakodalmi asztalra futotta volna.

Amikor kincses városok városkapuit semmiféle kulcs nem akarta nyitni, bár az Alma Materen nyílt egy kiskapu.

Amikor egy papirlapra vetett ceruzavázlat alapján otthon nő ki az agyagos, köves kalotaszegi talajból, hogy százszámra jelentsen biztonságot és jövendőt esélytelen gyermekeknek. DE ahol azt is be kell vállalni, hogy nem mindenki képes levetkőzni földhöztapadtságának genetikai béklyóit és neki majd a jövendőben havi rendszerességgel leveleket kell küldeni a börtönbe.

Amikor az elöregedés és kihalás felé menetelő nyájnak a szó szoros értelmében előbb a nagyvilágra, majd a tudományok világára kell utat nyitni, hogy szanaszét bejárva a nagyvilágot haza és önmagára találjon.

Amikor utcagyermekeket kellett kimenteni a társadalom – néha a szülők – szennyéből, majd arra vigyázva építeni otthont nekik, hogy ne kerüljenek vissza az árok szélére…

Amikor olyan tudással kell felvértezni az ifjú pásztorfiúkat, hogy megértsék és továbbadhassák a JÓ Pásztor akaratát, az akkor és ott keresés valóban a tiszta forrásig vezesse őket, amelynek vize nemcsak szomjat olt, de az örök életre táplál…

Amikor egy pár lapot tartalmazó iratgyűjtő és egy irodakulcs átadásával kellett átvenni egy minden illesztésében recsegő-ropogó oktatási intézményt és abból egyetemi rendszerbe beépülő, illeszkedő Kart építeni…

Az Ezékiel könyvéből felolvasott rész történelmi háttere is megérdemel egy áttekintést.

A könyv eseményei Jójákin király fogságba kerülésétől, az ún. első deportációtól, 598-tól indulnak és az azóta eltelt évek számáról, a bennük lezajlott eseményeiről tudósít.

Ezékiel, aki már a deportálás előtt Jeruzsálemben pap volt, jól ismerte a templomot és a jeruzsálemi viszonyokat, de csak az emlékeket és az onnan érkező hírekre támaszkodva szól az egykori otthonról.

Egyes kutatói azt feltételezik, hogy Babilónia és Palesztina között utazva végezte prófétai szolgálaltát, ám tudjuk, hogy a babiloni foglyoknak nem volt ekkora mobilitási lehetőségük.

Prófétaságát elismerik: fiatal kora ellenére a fogságban élő nép vénei kértek tőle tanácsot, amelyet aztán továbbadtak egymás között, azoknak, aki júdeából elhúrcolt fogolyként a lerombolt városok lakhatóvá tételét és a hozzájuk tartozó földek megművelését kapták feladatul. A foglyok egy tömbben élhettek, ami nagy különbség volt az asszír fogsághoz képest: ott ui. szétszórták a népet, hogy olvadjanak be a birodalom népei közé. Babilóniában sem volt könnyű a helyzet, de kemény munka árán mégis megmaradhattak. Nem véletlen, hogy a nép megmaradásának legfontosabb eleme a tiszta prófétai szó vált.

Történik mindez abban a korban, amikor a Kr. e. 7. évszázad nagyobbik felében Júda már elveszítette a függetlenségét és vezetői, Manassé majd fia, Ámón az asszír nagyhatalom kegyeit keresve szabadjára engedik Júdába az asszír vallások terjedését és gyakorlását, hisz a megmaradás reménységét pusztán a nagyhatalmi politika történéseihez kötik, homályba, sőt feledésbe hagyva Jáhvé szövetségét és jövendőhöz fűződő ígéretét.

A királyi dinasztia sarjai nem képesek politikai hatalommal és eszközökkel stabilitást, biztonságot nyújtani a népnek. Bár nem sokkal később, amikor az Asszír Birodalom hanyatlásnak indul, a következő vezető, Jósiás, bevonult az északi országrészbe, Izráelbe és megtisztítja az országot az idegen kultusztól, vallásoktól, de a Nékó fáraóval vívott fölösleges harcban meghalt. Fia, Jójákim kiváló köpenyegforgató képességeiről mi sem vall beszédesebben, mint az, hogy bár kezdetben a fáraó feltétel nélküli vazallusának vallja magát, aki minden korábbi hűtlenség ellenére rábízza a hatalmat, pár év múlva a babiloni birodalom előtt behódolva keres új menedéket, majd nemsokára fellázad ellene.

A megtorlás nem maradt el: nemcsak elfoglalják Jeruzsálemet, hanem a város vezetőit prófétástól fogságba hurcolták Babilóniába. Jójákin itt élte le életét: bár kegyelmet kapott, de országába nem térhetett vissza.

Utóda sem bölcsebb politikus, rossz szövetséget köt: ismét Egyiptomnál keres segítséget, szabadulást, aki lázadásra buzdítja a megmaradt népet. A bukás elkerülhetetlen. A büntetés az ország és Jeruzsálem pusztulása, valamint a második deportáció Kr. e. 587-ben.

Micsoda korok… Értelmetlen hatalmi harcok, nagy vallási és kulturális törések korszaka. Akár a XX, század is lehetne…

Ezékiel nemcsak az aktuálpolitikai összefüggések mentén látja a múlt-jelen-jövendő összefüggéseit. De hisz ő próféta: a tradíció rendjén ismeri az Izráel kiválasztásáról szóló ígéretet, az ősatyák korának minden történését, anmelyek nem csupán az emberi történelem hagyományát rögzítik, hanem az Úrhoz kötödő csodás cselekedeteket, az exodus egyedi jelentősségét, a Dávid minden cselekedetét és a hozzá fűződő jövendölésket, megfogalmazott reménységeket.

Meggyőződésében a Sion-hegy – ahol majd ott megépül az Úr hajléka – lesz „a Föld köldöke”, amely összeköti a földi és mennyei Jeruzsálemet, akkor is, ha ez a népesség már nem „tiszta nemzeti”, hanem többnyire idegenekből állt. Beszivárgott velük nemcsak az idegen kultúra, de az idegen istenségek tisztelete, amely elhomályosítja a tisztán látást, így az Úrtól kapott tiszta ígéretet is. Nem hallgatható el, sőt ismételten szólni kell arról, hogy a bűnök miatt nem szabadulhat a nép az Úr kezétől: eljön az Úr napja és véget vet a bűnnek, Izráel paráznaságának. Az egyetlen vigasz annyi, hogy nemcsak a hűtlen népen telik be az ítélet, a bűntetés, de a gőgös, embertelen emberi hatalmakon, az ellenséges népeken is beteljesedik.

Prófétasága, a kijelentés hitelességéből fakadó tudása jelenti azt a többletet, ad alapot, súlyt az általa mondottaknak, amely segítségével túllát az aktuálpolitika történelmi eseményein, a népi bölcsesség hagyományozott summáin és kristálytisztán szűri ki a teológiai tanulságot: csak az a nép képes megváltozni és új utakat követni, aki elfogadja és elszenvedi az Úr fenyítését, büntetését. Ha kell, akkor akár fogságot is. Csak az elfogadott, tudatosan megélt szenvedés képes elhozni azt a belső megtisztulást, megváltozást, ami nélkül NINCS-NEM LEHET jövendő.

Ez nem egyszemélyes vezetői közjáték: a különböző szintek vezetőinek felelőssége, hozzáállása, cselekedetei, habitusa, értelmi/érzelmi érettsége hatalmas következménnyel bír: jövendőt épít vagy rombol. Ezért nem mindegy, hogy a vezetői apparátusba milyen személyeket vesz be, kiket nevel ki maga mellé.

Ezért van jogalapja arra, hogy a nép vezetőit hűtlen pásztoroknak, magát a népet kemény homlokúnak és megátalkodott szívűnek nevezze.

Ezékiel név jelentése: „Erősítse az Úr!”. Az Úrtól jövő erősítésre valóban folyamatosan szüksége is van ebben a küzdelmes szolgálatban: érző szívű, érzékeny természetű, sebezhető, népéért, szertteiért aggódó személy ő, aki bár jót szeretne cselekedni mégis sok támadás fogja érni (Ez 2:3–7; 3:4–11). Gyenge és gyarló ember, de mégis az Úr küldötte. Nem önmaga eszméit hírdető, különleges tudással, egyéni látással rendelkező egyén csupán, aki az Írások tanulmányozása, a Beszéd értelmezésekor a saját különleges vízióit akarja tolmácsolni, költői, írói képekben közkinccsé tenni, hanem olyan értelmező, kutató, aki a jelképes cselekedeteket is igyekszik mindig világosan megmagyarázni és a költői szépségű allegóriákat, átvitt értelmű dolgokat az emberi értés, értelmezés közelébe hozza. Összefüggéseket, régi értelmeket és tartalmakat köt össze, mígnem megtalálja a megfelelő magyarázatot. Nem divatból, nem az új helykereső sürgetésének engedelmeskedve, sem a hagyomány kötelékének szorítását elfogadva kezd bele a disszkurzusokba, hanem mindenben a történelem Uráról tesz bizonyságot. Arról, aki Teremtő és Megtartó, igazságos Bíró, de Kegyelmes és hűséges Atya. Nemcsak a saját népét tisztítja, de a pogány és gonosz földi nagyhatalmak bűneit is számon tartja és meg is bűnteti őket is. Igazsága egyetemes. Kegyelme is.

Ezékiel prófétai gondolatvezetése tiszta és egyszerű. Következetesen építi fel mondandóját, módszeresen tárja fel a nép és a vezetők bűneit és logikusan kapcsolódnak egymáshoz a különböző történések ok-okozati elemei, amelyben a prófétai szónak szembesítenie kell a népet hűtlenségével, paráznaságával, bűneivel, de az ezekből fakadó következményekkel, Isten büntetésével is. Nem csupán a megbízott hivatalnok rideg szakmaiságával teszi ezt: az ízzó szenvedélyt, a néhol hideg és goromba szavak mögött ott érezzük a népért aggódó, szenvedő személyt. Mély együttérzéssel bánkódik igazak és bűnösök miatt. Lelkében a bűnösökkel azonosulva jajgat az eljövendő ítélet miatt, ami elkerülhetetlen mindaddig, amig Jeruzsálem lakói továbbra is kijátsszák a vallási élet előírásait, a mindennapi élet etikáját és egymás szolgálata, segítése helyett meglopják, becsapják egymást. De érzelgősségre nincs idő…

A történelmi igazságtétel is megfogalmazódik a gőgös és idegen népek megbüntetésének próféciájában, és ezzel illetve a fogságból való hazatérés gondolatának éberen tartásával megóvta a népet a beolvadástól, a csüggedéstől.

A fogságból történő hazatérés ígéretét összeköti a belső megújulás ígéretével: ad Isten ajándékba új szívet, de az embernek is törekednie kell rá. Ennek következményeként nem mindenki juthat vissza az ígéret földjére: az Úr egyenként ítéli meg népét, mint a pásztor a juhokat, melyeknek egyenként kell átmenniük a pásztorbot alatt.

Néha iróniával, máskor jó szóval, buzdítással, dorgálással nevel, tanít. Nem mindenkinek szimpatikus módon… Mégis folyamatosan arról szól, hogy Isten nemcsak szólja a kijelentést, amelyben közli a csodálatos akaratát, hanem, hogy Ő valóságosan népe között akar lakozni. A prófétai beszéd lényege, hogy általa Isten közelsége mindig érezhető legyen.

A nép összességében, de tagjaiban egyenként is felelős a kialakult helyzetért. Nem kollektív bűn miatt kell elszenvedniük az eljövendő/elkövetkezendő ítéletet, még akkor sem, ha közös akarattal mindannyian hűtlenek, paráznákl lettek: a tagoknak egyenként is megvannak a saját bűneik, amelyekért Isten előtt felelősséggel tartoznak. Ám emellett kiemelten fontos a vezetők szerepének hangsúlyozása: ők nem csupán saját erejüknek köszönhetően, saját céljaik megvalósítására kerülnek a közösség élére, hanem megbizatást, küldetés teljesítenek. Nem a saját személyiség fényezése, az önmegvalósítás a fontos: a megbízó, az elküldő akaratát kell képviselni, cselekedni, megvalósítani. Mindenki hiteltelenné válik, aki nem ezt tartja szem előtt és a hatalom birtokában csak saját maga akaratának teljesülést tekinti fontosnak.

A vezetőket és a királyokat a régi időben pásztoroknak is nevezték: a sumeroknál Tammuz, az asszíroknál Marduk is viselte ezt a nevet, de Hammurabi is pásztornak mondta magát, aki nyája számára jó legelőről és itatóhelyről gondoskodik.

A történelmi események és azok következményeinek tükrében Ezékiel nem véletlenül marasztalja el a „pásztorokat” akik magukat legeltették, nem a nyájat, kegyetlenül uralkodtak, így nem csoda, hogy szétszóródott és vadállatok zsákmányává lett a nyáj. A babiloni fogság nyomorúsága, a diaszpóralét ennek a következménye.

Míg a mai Magyarországon a pásztorok, juhászok kiváltságos személyek voltak, akik magukat többre tartották a földműves parasztoknál, addig a Székelyföldön a közösség gyakran lenézte őket, pedig olyan munkát végeznek, amelyre sokan nem lennének képesek. Tavasztól őszig a mezőn, a havason tartózkodni emberpróbáló feladat: minimális a komfort, nagyon pontos tevékenységi beosztás: a munkarend megköveteli a napi háromszori fejést, pontos idő szerinti legeltetést. Hajnalban kell kelni és felügyelni a juhnyájat, védeni a gyakori vadtámadások ellen úgy, hogy sokszor még éjszaka is éberen kell őrködni, kevés alvás mellett. Észre kell venni, ha valamelyik jószág beteg, még inkább, ha a nyájba tenne kárt valami betegség. Érteni kell a gyógyításhoz, ismerni gyógy- és mérgező füveket. Tudományuk a nyáj gyógyításától kezdődően a legelők karbantartásáig, komplex ökológiai ismeretekig terjed. Időjárással kell dacolni, nehéz időkben kitartani. Nehéz olyan embert találni, aki kitartó, elviseli a külvilágtól való elzártságot, azt, hogy csak az esztenánál tartózkodókkal van rendszeres viszonyban. Azt, hogy szerepkörök szerint kell élni és a mindennapi teendőket ellátni: egyesek fejéssel és legeltetéssel foglalkoznak, míg mások kisegítőként vesznek részt a munkában, aki ellátja a havasi legelőn tartózkodókat élelmiszerrel, különféle eszközökkel, cigarettával. A bács a sajtot és az ordát készíti el, ugyanakkor az ő feladata a napi ebéd elkészítése. Elsődleges feladata mégis a nyáj jólétének szem előtt tartása.

Természetes, hogy a pásztornak szabad a nyáj hasznából részesednie (1Kor 9:7), de nem gazdálkodhat kénye-kedve szerint a nyájjal: a juhok nyírását csak a gazda jelenlétében végezhette (1Sám 25:2), nem vághatja le saját fogyasztásra a legszebb, legkövérebb jószágokat. Az elhullott vagy vadállat által széttépett jószágokkal el kell számolnia (Gen 31:38k.; Ex 22:11k.; Ám 3:12).

Izráel pásztorai nem teljesítették a kötelességeiket: a gyenge juhokat nem táplálták, hogy megerősödjenek, a betegeket nem gyógyították meg, a törött végtagokat nem kötözték be, ha vihar vagy vadállat támadása miatt szétszóródott a nyáj, nem terelték össze, nem keresték meg az elcsatangoltakat. Ha a saját nyájukkal cselekedtek volna így, akkor is felelőtlenség, hűtlenség, gondatlanság, tékozlás lett volna. De a Nyáj nem csupán a pásztoré, a vezetőé.

A 7–10. versből erőteljesen kitetszik, hogy a nyáj az Úré. A pásztorok csak megbízottak. Ezért minősülnek haszontalan pásztornak, akik megérdemelik, hogy az Úr határozott közbelépéssel kivonja a nyájat a fennhatóságuk alol és saját hatáskörbe rendelje azt: „megszüntetem őket nyájam (birtokraggal a LXX alapján) legeltetésétől” (10. vers) Haragja nem csupán addig terjed, hogy elveszi tőlük a nyáj őrzésének jogát, lehetőségét, hanem esküvel ígéri meg az Úr, hogy a pásztorok ellen fordul és meg is bűnteti őket. Nem engedi azonban, hogy a pásztor nélküli nyáj a mezei vadak zsákmányává váljék: igazságosan ítélő Bíró is Ő, aki haragszik a nyáj vétkei miatt is, de nyája iránt érzett szánó szeretete megmarad.

Az ítélet azonban nemcsak a pásztorokat illeti: a nép tagjai éppúgy bűnösök a fennálló helyzetért, mint vezetőik, mert átvéve azok szokásait, cselekvéseit, a maguk rendjén egymás farkasai: a nyáj erősebb tagjai önzők, akik maguknak tartogatják a legjobb legelőket, és nemcsak kisajátítják, de felzavarják a legtisztább vizet is, miután ők megelégedtek, vállukkal eltaszítják és szarvukkal öklelik a gyöngéket. Úgy is mondhatjuk, hogy az emberek embertelenül viselkednek egymással: a gazdagabbak kihasználják, elnyomják a szegényeket. A hatalom birtoklói visszaélnek státusukból fakadó erejükkel. Ezékiel az előtte élt próféták nyomába lép, aki nem lép át a fokozódó embertelenség fölött, amit mint bűnöket megítél majd az Úr. Itt is azt hirdeti a próféta, hogy az Úr egyenként ítéli meg juhait, igazságot tesz köztük. Az ígérettel, az új exodusszal a nép megtisztítása is együtt jár (Ez 20:34–38)

A felovasott rész 11. verse két olyan igét tartalmaz, amelynek jelentése „megkeres”. Az első jelentés egy elveszett személy vagy tárgy megkeresésére vonatkozik, míg második esetben olyan cselevésre utal, amellyel a pap megvizsgálta az áldozati állatot, valóban ép-e, nincs-e rajta olyan hiba, ami miatt nem kerülhetett oltári áldozatra.

Az Úr nem fogja másra bízni a feladatot, hanem személyesen maga fogja majd megtartani a seregszemlét. Ebben a szemlében személy szerint, egyenként keresi meg majd az övéit, akiket magához tartozónak ítél.

Nem lesz semmiféle olyan tényező, emberi akarat, amely szembeállhat az Úr akaratával: mindenkit szabaddá tesz ő, aki tervében szerepel. Megszabadul nemcsak a fizikai rabság béklyóiból a személy, de ugyanúgy a szenvedély, a mindeféle emberi tényezők rabságából épp úgy, mint a halál szorításából.

A magaslatokon biztonságban lesznek mindenek. A Golgotai kereszt magaslata a legbiztonságosabb hely. Többé nem bízza az Úr közbeékelt személyekre – a gyarlóság terhe alatti emberekre – a kiválasztottakról való gondoskodást: személyes jelenléte a biztonsága annak, hogy mindenek beilleszkednek az Isten rendjébe és akaratába,

Nemcsak a testiekre lesz gondja, hanem a 15. vers szerint a korábban elszenvedett zaklatások, lelki sebek begyógyulásáról is, a lelki egyensúly és béke visszaállásáról is gondoskodni fog a Jó Pásztor. Nemcsak az időre bízza a sebek begyógyulását, hanem személyes gondoskodásával, bekötözéssel segíti elő a mielőbbi teljes felépülést.

Benne van ebben a nyáj számon tartása; a pásztor azonnal észreveszi, ha valamelyik juh hiányzik vagy baja van. És ott van az új exodus ígérete is: az Úr összegyűjti szétszórt népét, és hazaviszi őket őseik földjére (Ez 20:34k.), ahol jó legelőt talál a nyáj (Zsolt 23:1–4).

Így válik Ezékiel próféciája a Jó Pásztor Krisztus előképévé, aki, aki Jn.10 szerint nemcsak az ajtón megy be az övéihez, de ismeri és nevükön szólítja őket. Ezek majd hallgatnak is rá. Kivezeti őket, jó legelőre, nem szalad el ha farkasok jönnek.

Életét adja/adta értük és a más akolból származókkal együtt majd lesz egy akol és egy pásztor. És örök életet ad nekik és senki sem ragadhadja ki őket az Atya kezéből. Jn:28-30.

Ebben a reménységben adunk hálát Molnár János testvérünk életéért és azért, hogy reményünk szerint a halál csupán e földi életből vette ki, de nem az Atya kezéből.

Azért a legnagyobb gyászban és nyomorúságban is legyünk csendes szívvel és békével életünknek Istenében, amint a 33. dicséretben oly sokszor énekelte ő maga és mondjunk életéért köszönetet Teremtő és Gondviselő Urunknak, amint örök kedvence szerint ő is tett:

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.
ÁMEN

„Kedves professzor úr!” „Kedves professzor asszony!” „Békesség Istentől!” „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Így kezdődött minden (telefon)beszélgetésünk az elmúlt néhány évben, amióta az Ökumené Doktori Iskolába felvételt nyertem. Mindig a bizalom, a tisztelet, a jóakarat légkörében vitattuk meg a doktori iskola ügyes-bajos dolgait, a megoldandó feladatokat, a terveket. Professzor úr olyan vezetője volt a doktori iskolának, aki úgy bízta meg kollégáit valamilyen feladattal, hogy soha nem éreztette funkciójából adódó tekintélyét, soha nem emelte fel a hangját, hanem mindig kért, mintha a kolléga személyes szívességet tenne neki.

Soha nem éreztette, hogy más felekezethez tartozunk. Mélyen hívő református teológusként soha nem marasztalta el vagy becsmérelte a más felekezetű kollégákat vagy doktoranduszokat, a katolikusok hitét vagy a katolikus egyházat. Az ökumené magától értetődő volt számára, nemcsak a doktori iskola nevében, hanem elsősorban a kollégákkal megélt mindennapokban.

Igazgatósága idején az elmúlt húsz év alatt, református és katolikus témavezetők irányításával több mint száz protestáns és katolikus doktorandusz szerzett doktori fokozatot az Ökumené Doktori Iskolában. A doktoranduszok számára tudományos műhelyt szervezett. Publikációs lehetőséget teremtett nekik A tudás ösvényén című évkönyv kiadásával, amelynek az anyagi hátterét is megteremtette.

Amikor megbetegedett, majd eltávozott közülünk, akkor tudatosult bennünk, mennyi munkával járt a doktori iskola igazgatása, mennyi figyelmet igényelt a sok teendő és sokféle szempont összehangolása, mekkora feladatot vállalt és végzett csendben. És emellett ott volt a feleségével és lányával igazgatott öregotthon és gyermekotthon, a szilágysági és kalotaszegi kulturális örökség átmentése, és a nagy család minden gondja.

A béke embere volt, aki nem bírta a feszültséget, a nyomást, a lelki terrort. Szeretett volna békében élni. De nem adatott meg neki, hogy a nyugdíjas éveknek örüljön.

Az egyik utolsó, bennem mély nyomot hagyó emlék a zsibói látogatás a kollégákkal a családi házban, 2021 júliusában. A nyár egyik legszebb emléke marad ez a nap. A professzor úr tökéletes házigazda volt. Szilágysági specialitásokat főzött. Megmutatta a zsibói református és katolikus templomot, a Wesselényi kastély birtokán levő botanikus kertet és a fájdalmasan romos Béldi kastélyt. Mindez idő alatt fáradhatatlanul mesélt, elkápráztatott minket páratlan tudásával a vidék történetéről, a Wesselényiekhez fűződő anekdotákkal, és családi történeteket mesélve szinte családtaggá avatott minket. Egyikünk sem gondolta, hogy ez lesz az utolsó találkozás, az utolsó személyes beszélgetés. Nem tűnt fel igazán, hogy nehezen jár, hamar fárad, és nehezen vesz levegőt. Fáj ezeket a sorokat leírni.

Az utolsó években a Prédikátor könyvével foglalkozott; magyarázatot szeretett volna írni a Héber Biblia e megrendítő könyvéhez. Már nem kerülhetett rá sor. De a könyv figyelmeztet, hogy mindannyiunk élete csak hebel.

Emléke legyen áldott, professzor úr! Az az Isten, akit hűségesen szolgált, jutalmazza meg munkáját!

Lukács Olga: Mindent köszönök!

Molnár Professzor Úr nem a ma embere volt, nem tündököltette a véleményét, nem imperatívuszokban és magaslatokról ömlesztette másokra saját meggyőződéseit.

Mikor először találkoztunk kimérten udvarias volt. Meghallgatta kutatási tervemet, két félmondatban elmondta személyemmel kapcsolatos aggályait, hozzátéve, hogy nem ismer, hiszen nem tanított. Kivettem táskámból a mesteri dolgozatomat, amit pasztorálpszichológia szakon írtam a kutatási témámból, és szó nélkül átnyújtottam neki. Akkor végre felvillant a képekről is átütő cinkos mosolya, és annyit mondott: Rendben, elolvasom. Pár nap múlva, mailen jött a rövid és humorba burkolt válasz. Elolvastam. Gondolom és remélem szép tézis lesz belőle. Azért még tessenek átnézni, mit kérünk a felvételire. Szeretettel M.J.

Egy másik személyes találkozásunknál, úgy váltunk el, hogy … addig szíveskedjek befejezni és elküldeni a tanulmányt. — Akkor én már Rómában leszek. Hamarabb kapja meg a Professzor Úr. Ugyanis … és két mondatban jeleztem, hogy milyen ügyben megyek. Ezzel le is zártuk a témát. Másnap felhívott telefonon: — Tessenek lejegyezni ezt a nevet és telefonszámot, ha valami van, lehet rám hivatkozni. Molnár Professzor Úr a tettek embere volt.

Egy jó értelemben vett „szűkszavúság adomának” mely őt jellemezte, nem lehettem szem vagy fültanúja, viszont egy közös ismerősünk, aki meglehetősen beszédes elmesélte. Összefutott Molnárral, és megkérdezte tőle, hogy — X. tanít-e, és milyen tanár? Molnár annyit válaszolt mosolyogva. — X. jó ember. A buzgó érdeklődő csodálkozva ki akarta javítani. – Én azt kérdeztem, hogy X. mennyire kompetens tanár?! – Mondtam,– válaszolta mosolyogva — X. jó ember!

A Professzor Úr által létrehívott két alapítvány is mutatja, hogy a tettek tovább élnek. Nekünk, ittmaradottaknak, pedig fel van adva a kétszavas lecke: jó ember.

Piscuc, Dumitru: Gând de comemorare pentru prof. dr. János Molnár

Îi mulțumesc lui Dumnezeu că am avut ocazia să studiez sub coordonarea profesorului János Molnár. Îi sunt profund recunoscător profesorului János Molnár pentru exemplul de umilință, de profesionalism și de respect pe care mi l-a oferit. De asemenea, pentru mine a fost un model de profesor corect, cinstit și dedicat misiunii de a forma și educa tineri teologi!

Plănuiam să ne vedem, la finalul lunii octombrie, la Cluj, însă Altcineva a avut alt plan.

Mulțumesc, domnule profesor pentru tot!

Până în ziua revederii,

Sándor Szilárd: Két történet a türelemről és az elnézésről